Creating a dream…

kép: Pinterest

Azt érzékelem, hogy az utóbbi időben a szokásosnál is jobban megszaporodtak az általam csak „gumicsontnak” nevezett hírek, napi rendszerességgel lehet olvasni mindenféle „felháborító”, „ennél lejjebb nem lehet” és hasonló dolgokkal, gyakorlatilag minden életterületen. Amikor valaki posztol ilyesmit, ott a kommentek is megérnek egy misét, elképesztő állapotban van rengeteg ember, de most nem erről akarok írni, hanem az „írástudók felelősségéről”, illetve, hogy mi (lenne) a dolgunk, mit kellene vagy nem kellene csinálnunk, írnunk, mondanunk.

Eleve merész elképzelés, hogy úgy érzem, van némi rálátásom, vannak megérzéseim arról, ahogy a dolgok mennek, ami zajlik most az egész világon, mégis veszem a bátorságot, mert jött, hogy osszak meg pár gondolatot a témában.

A minap megnéztem a The Big Short c. filmet (a 2008-as válságról szól, érdekes nézőpontból), és valójában ez adta az inspirációt, hogy írjak. Elvileg megtörtént eseményekről szól, egy furcsa zseni évekkel előre kiszámolta, hogy a jelzáloghitelezés elkerülhetetlenül összeomlik, és páran elképesztő pénzt csináltak abból, hogy erre fogadtak. Nem is ez az érdekes, hanem, hogy szinte senki nem hitt neki, és a mód, ahogy a bankrendszer és a politika döbbenetes ostobaságról és érdektelenségről tett tanúbizonyságot, kizárólag a rövidtávú profitot látta mindenki. És pontosan így működik a világ, kicsiben és nagyban is.

Azzal, hogy a legtöbb ember nem hajlandó tudomásul venni, hogy amit minden nap, minden percben tesz, amilyen döntéseket hoz az életében, közvetlenül befolyásolja a világ sorsát. Kezdve azzal, ahogy és amit eszünk, ahogy a hulladékunkat kezeljük, ahogy a többi emberrel bánunk és beszélünk, ahogy viselkedünk, ahogy fogyasztunk, ahogy részt veszünk jogaink és kötelezettségeink gyakorlásában (ez önmagában vicces persze), minden alapvetően visszavezethető arra, hogy mennyire vállalunk felelősséget magunkért és a tetteinkért, mennyire játsszuk el a vakot, mennyire nézünk félre és mennyire toljuk át a felelősséget valami rajtunk kívül álló vélt vagy valós helyzetre, entitásra vagy hatalomra. (Sokaknak persze ez triviális, mégis úgy érzem, hogy helye van most ennek a pár sornak.)

A legkönnyebb azt mondani, hogy én nem tehetek róla, nem számít, hogy én mit csinálok, hiszen én csak egy ember vagyok (mondta ugye hétmillárd ember…). Ahogy szegény ex-apósom mondta mindig, elég sarkosan fogalmazva, a legkönnyebb hülyének lenni.

Mivel én ugye sokat beszélek a tudatos jelenlétről, a mindfulnessről és hasonlókról, felelősnek érzem magam, talán valamivel jobban, mint az „egyszeri ember”. Nem vagyok okosabb, jobb vagy szebb, mint bárki más, de talán némileg messzebbről látok pár dolgot, mint a legtöbben.

Nem szélsőségesen, de hiszek az összeesküvés-elméletekben. Nem gondolom, hogy valamiféle gonosz „világkormány” ül a nyakunkon, és ördögi vigyorral számolja a pénzt valahol egy titkos kamrában, azt viszont gondolom, hogy a multik, a bankok a profitért bármire hajlandók, a politikusok szintúgy, az emberek nagy része a maga kis életében ugyanígy működik, csak kicsiben, és mindez már bőven elég ahhoz, hogy előidézze a mai helyzetet.

Kedvenc jelenetem a Mátrix c. filmből, amikor az áruló Smith ügynökkel vacsorázik, és elmondja, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy a szaftos steak amit eszik, a méregdrága csúcsbor amit iszik, nem léteznek, de „ignorance is bliss”, és bármi jobb annál, mint hogy elfogadja a valóságot. Pedig ha a saját kis életünkben mindannyian csak egy picikét jobban odafigyelnénk arra, amiről fentebb írtam, ahogy élünk, amit eszünk és a többi, nagyon hamar jönne az elképesztő változás minden szinten.

Ehhez persze fel kell kelni a fotelból, felelősséget kell vállalni magunkért, elismerni, hogy bizony sokmindent elb@sztunk, és kis lépésekkel el kellene indulni előre. Megnézni, hogy mit eszünk, hogy betegítjük meg magunkat, hogy bánunk magunkkal és a környezetünkkel, mi mindennel foglalkoztunk eddig, ami teljesen felesleges és egyáltalán nem fontos és ez bizony elsőre fájni fog. Nagyon. Másodikra is és harmadikra is.

Azután viszont szép lassan megjelenik valamiféle jó érzés, valami büszkeségféle, esetleg még a közérzetünk is javulni kezd, s még olyasmi megélés is jöhet, hogy lassan felébredünk, kinyitjuk a szemünket és úgy érezzük, hogy eddig valami álomban voltunk, elkezdünk újra kapcsolódni saját magunkkal, s végül még az is megtörténhet, hogy ráébredünk, kik is vagyunk valójában.

Elképesztő jó érzés ám. Érdemes kipróbálni.

Szeretettel küldöm Xavier dalát:

Creating a Dream
Xavier Rudd

Imagine every where was free to roam
Imagine if the trees could tell us where to go
Imagine that the sun could fill each lonely heart
Imagine confrontation never got a start
Imagine things will were always crystal clear
Imagine if the mind never interfered
Imagine we could fly with broken wings
Imagine if the heart could shed its skin
Please patience please patience please Im creating a dream
Please patience please patience please Im creating a dream
Imagine sacred sights were left to be
Imagine if true activists controlled tv
Imagine captain watson had the final say
Imagine if industry just had to obey
Please patience please patience please Im creating a dream
Please patience please patience please Im creating a dream